Zubor Rozi háromgyerekes édesanya, író, újságíró, podcaster és rendszeres Pici Piac látogató, így nem véletlen, hogy az áprilisi eseményen debütált Sellei Lillával közös kollekciója is. A vele készült videónkban mesélt már arról, mi inspirálta ennek a kollekciónak a darabjait, és arról is, mit szeret leginkább a Pici Piac közösségben. Most pedig arról kérdeztük, hogyan készült tudatosan az anyaságra, mit jelent számára az anyaság ma, miért tartotta fontosnak megtörni az ezt övező csupa rózsaszín habos-habos képet, és hogyan segít neki a mai napig az írás, a kreatív alkotás.

Többször beszéltél már a nehéz gyerekkorodról, a szűk keretekről és szigorról, amiben felnőttél. Mennyire készültél tudatosan az anyaságra és arra, hogy ezeket a mintákat ne vidd tovább, hogy hogyan szeretnéd nevelni a saját gyerekeidet?

Azt hittem, tudatosan készültem rá, de igazából előtte „csak” egy elhatározás volt bennem, hogy na olyan szülő nem szeretnék lenni, és olyan gyermekkort nem szeretnék a gyermekeimnek, amilyen nekem volt. De a szülőség egyrészt tényleg bazi nagy tükör, másrészt pedig egy-egy helyzet elő tudja hozni az emberből a legrosszabbik énjét, azokat a mintákat, amiket látott, amiben felnőtt. Emiatt én inkább úgy fogalmaznék, hogy mióta szülő vagyok, azóta igyekszem tudatosan nem olyan lenni – három éve terápiára is járok, mert nekem szükségem volt szakember segítségére, hogy bizonyos sémáktól megváljak, és a saját szememben is elég jó anya tudjak lenni.

Az egyik úttörője vagy annak, hogy őszintén merjünk beszélni a gyermekvállalás nehézségeiről is. Amikor belekezdtél ebbe, az inkább a saját magad „terápiája” volt a nehéz időkben, vagy úgy érezted, segítened kell más anyáknak is, akiknek küzdelmes megfelelni a rózsaszín habos-babos kisbabás életet övező képnek?

Is-is. Nekem is nagyon sokat segített, azóta már tudom, hogy a kommunikáció, a „kibeszélni magadból” és az írás is mind milyen fontos terápiás eszközök. Én akkor ezt ösztönösen kezdtem el csinálni, amellett, hogy egyébként bennem volt, hogy bakker, csomó mindent nekem se mondott senki, pedig milyen jó lett volna, hátha én tudok segíteni a leendő anyukáknak. Illetve szerintem nagyon fontos kapcsolódás és mankó tud lenni, amikor rájön az ember, hogy ezzel nem csak én vagyok így, nem én rontottam el, nem én vagyok a szörnyeteg, mert ezt csinálom vagy azt gondolom, hanem valójában mind ugyanazt az életet éljük – nyilván apró változtatásokkal. Szóval látom, hogy mekkora kövek tudnak leesni akkor, amikor rájön az ember, hogy jaaa, a te gyereked is? Meg jaaaa, nálatok is ez van?

Érezted valaha azt, hogy túlságosan kitárulkozol?

Igen, sokszor. A legjobban akkor éreztem, amikor először beszéltem arról, hogy lehet, hogy ha újrakezdeném, nem lennének gyerekeim. Hetekig görcsöltem azon, hogy kimondhatom-e ezt, magam és a gyerekeim miatt is. Aztán kimondtam. Elmondani nem tudom, mennyi üzenetet kaptam ezzel kapcsolatban. És egyetlen bántó sem volt köztük. Csak rossz oldalról közelítettem meg. Attól féltem, hogy én leszek elítélve azért, mert ezt mondtam. De aztán rájöttünk, hogy nem velem van a baj. A rendszerrel van baj, és a világban, amelyben élünk, és amely ilyen helyzetben hagyja az anyákat, hogy egyáltalán eljutunk eddig a pontig, hogy azt mondjuk, ha tehetnénk, nem kezdenénk így újra. És nem egy ilyen volt, és valószínűleg még lesz is. Nem mondom, hogy nem félelmetes ezeket az érzéseket kitenni, kvázi céltáblaként az internet arctalan trolljai elé, de igyekszem nem rájuk gondolni, hanem azokra, akiknek segíteni tudok ezzel.

Mit jelent számodra az anyaság?

Az anyaság nekem jelen pillanatban minden. A boldogságom és a nehézségem, a sikerem és a kudarcom, a munkám és a szórakozásom, az éjjelem és a nappalom, a könnyem és az izzadságom és az egyik legjobb iskolám, ahova valaha jártam, a legjobb tanárokkal, akiknél csodálatosabbat elképzelni sem tudnék. A gyerekeimmel.

Első regényed édesanyád korai és hirtelen halálán alapul, arról írsz, anyaként hogyan lehet feldolgozni a saját édesanyánk elveszítését, ráadásul mindez épp a covid karantén idején történt. Mi volt a megküzdési stratégiád a gyásszal, miközben két kisgyerekkel voltál hónapokig bezárva, ami önmagában óriási mentális terhet jelentett mindenki számára. 

Én a munkába temetkeztem. Amikor édesanyám meghalt, egy másfél szobás lakásban laktunk, otthon volt (akkor még „csak”) mindkét gyermekem és a férjem is hét egész hétig, és én is home office-oltam. Egy jót bőgni sehol nem tudtam, mert mindenhol volt valaki, mindenki hallott mindent. Még kutyánk se volt, hogy legalább levihessem sétálni, és addig sírjak egyet. Szóval dolgoztam, napi 12-18 órákat, sokszor hajnali 2-ig, mert amint lehunytam a szememet, édesanyámat láttam a kórházi ágyon az utolsó óráiban. És közben az egész nap azzal telt, hogy mindenki rettegett egy halálos vírustól. Illetve, akkor olvastam Krusovszky Dénes – Akik már nem leszünk sosem című könyvét, ami azóta is a kedvenc könyvem. A fene tudja, hogy miért pont akkor kezdtem el olvasni azt a könyvet úgy, hogy fogalmam sem volt, miről szól. De akkor nekem tényleg pont az kellett. Nincsenek véletlenek.

Azóta is segít az írás, a kreatív alkotás? 

Rengeteget. Sokáig tartottam játéknak ezt az egészet, és nem is tudtam munkaként foglalkozni vele. És talán jó is volt, mert a mi korosztályunknál is még annyira belénk lett verve, hogy a munka az csak nehéz és fárasztó lehet, vért, verejtéket kívánó, valami olyan dolog, ami felé az ember szitkozódik a metrón, és ami közben számoljuk vissza az órákat meg a perceket a végéig. Nagyon szerencsés vagyok, hogy nekem nem így van, és ebbe az irányba is megyek, amint valamire munkaként tekintek, egy más irányba fordulok. Lehet élvezni és szeretni a munkát, sőt, miért ne tölthetnénk a mindennapjainkat, az életünket olyan dologgal, amit szeretünk és ami boldoggá tesz, és közben még pénzt is keresünk vele? Annyival jobb így!

Az áprilisi Pici Piacon debütált Sellei Lillával közös kollekciótok, a VIRÁGZÁS. Mindig benned volt ez a fajta alkotó kreativitás, a tervezés, a divat iránti szenvedély? 

Mint kiderült, igen, csak annyira el volt bennem nyomva, és fiatalon annyira hatott rám, hogy „ne akarjak mindig kilógni a sorból meg feltűnősködni”, és nem titok: a trendek is, hogy ezért sokáig teljesen más irányból közelítettem ezt a dolgot. Az elmúlt években sikerült kiengedni magamból a kreatív alkotót, aki nem csak írásban, podcast- vagy videó készítésben, de az öltözködésében is játékos, kreatív. És bevallom, nagyon imádom. Úgy érzem, megtaláltam az igazi önmagamat.

Olvastam tőled, hogy „mindent csak azért csinálok, mert szeretem és élvezem, nem pedig azért, hogy bárkinek tetsszen vagy megfeleljek”. Lehet tudni arról, mik a terveid a közeljövőben, mi lesz a következő szerelemprojekted?

Annyit szeretnék elárulni, hogy van két nagyszabású tervem, az egyik az online térben, a másikkal viszont szeretnék az offline világba nyitni, de ez utóbbi valószínűleg nem a közeljövőben kerül megvalósításra, amelynek elsődlegesen anyagi, másodsorban kapacitásbeli okai is vannak. De mindkettő egyre jobban motoszkál bennem. Viszont szerencsére már sikerült kicsit lelassulnom, már nem akarok mindent azonnal, türelmes vagyok, mert megtapasztaltam, hogy a türelem rózsát tud teremni. Ha sikerül, gyönyörű rózsák lesznek. Addig elültetem a magjait. 🙂

Ha tetszett az interjú, olvasd el korábbi beszélgetésünket Osvárt Andrea színésznővel is, aki szintén lelkes Pici Piac látogató! És természetesen várunk sok szeretettel a következő vásárunkon.